ANNA.HU

- Neked van férjed? – kérdezte.
- Igen, 9 éve vagyok házas, és lekopogom, minden a legnagyobb rendben közöttünk – válaszoltam.
- És a gyerekek? Hány van? Mennyi idősek? – faggatott.
- Gyerekünk nincsen – válaszoltam.
- Sajnálom… nem lehet? – szánakozott.
- Mi döntöttünk így. Nem szerettünk volna gyereket – zártam rövidre a témát.
- De hát… – habogott a döbbenettől. Láttam a szemében, hogy nem ért meg, hogy nem érti: hogyan mondhat le egy nő önként az anyaságról.

Ezt a beszélgetést már legalább ezerszer lefolytattam különböző korú és nemű emberekkel, családtagjaimmal és idegenekkel. Végighallgattam a véleményüket arról, hogy még biztosan nem találtam meg a megfelelő férfit, biztosan történt valami a gyermekkoromban, karrierista vagyok, és később meg fogom bánni ezt a döntésemet, mert gyermek nélkül nem lehet teljes életet élni.

Pedig én nem szeretnék gyereket, sosem szerettem volna. Erre már gyermekkoromban rájöttem. Már akkor úgy éreztem, hogy az anyaság nem nekem való. Tizenévesen tisztában voltam azzal, hogy mennyi gonddal, lemondással és stresszel jár egy gyermek felnevelése, és továbbra sem fogalmazódott meg bennem akár egy percig sem a gyermekvállalás gondolata. Ez az érzésem és döntésem azóta sem változott!

Családom, különösen édesanyám, sokáig reménykedett, hogy meggondolom magam. Azzal áltatták magukat, hogy a 20-as éveim végén, de legkésőbb a 30-as éveim elején megszólal majd a biológiai órám, és én is, mint a többi „normális” nő meg fogok őrülni egy gyermekért. Úgy gondolták, hogy amikor megtalálom a megfelelő férfit, akkor bennem is feltámad a vágy, hogy családot alapítsak. Vagy ha barátnőim gyermeket várnak, és látom boldogságukat, akkor én is teherbe akarok majd esni.

Jelentem, most ünnepeltük a 39. születésnapomat, és továbbra sem szeretnék gyereket. Gyanítom, ez már nem is fog megváltozni. 12 éve megtaláltam a tökéletes férfit, aki mindenben támogat, és soha egy pillanatig sem erőltette a családalapítás kérdését. Gyermektelen életünkkel kapcsolatos döntésünk akkor sem változott meg, amikor barátink vagy testvéreink családot alapítottak.

Ahogy elkezdtem közelíteni a 40-hez másfajta kritikákkal kezdett illetni a családom és a társadalom: nem vagyok hajlandó felnőni, és felelősséget vállalni másokért és önmagamért. Szerintük természetellenes a gondolkodásmódom, és hihetetlenül önző vagyok. 

De melyikünk él felelősségteljesebb életet: azok a labilis és lelkileg sérült anyák, akik nem képesek gondoskodni gyermekükről, mert igazából még nem álltak készen a családalapításra, vagy én, aki önként mondtam le az anyaságról, tudván, hogy nem nekem való? Egész életemben az álláspontomat védelmeztem, és az állandó csatározásba már egy kicsit belefáradtam.

A mai társadalom gyermek orientált, amely nagy nyomást jelent minden nő számára. A sztárvilág másról sem szól, csak terhességről és örökbefogadásról. Gondoljunk csak Brad Pitt és Angelina Jolie családjára, vagy a Kate és 8 gyerek című népszerű realityshowra. A társadalom azt sugallja számunkra, hogy egy nő életében a boldogság egyedüli forrása a gyermekei lehetnek. A legtöbb nő pedig követi a trendet: bio bébiételt és márkás gyermekruhákat vásárol gyermekének, hogy ő legyen a legmenőbb anyuka.

Elfogadom, hogy a nők jelentős többsége szeretne gyermeket. Tisztelem döntésüket, hiszen ez az amit akarnak. Nagyon sajnálom azokat, akiknek nem lehet, hiszen ez szörnyű igazságtalanság az élettől. Ne vágyom másra, csak hogy a társadalom elfogadjon engem és a hozzám hasonlóan gondolkodókat. Ahogy én tudom tisztelni mások döntését, úgy engem se ítéljen el mindenki lépten nyomon. Hiszen így vagyok boldog: gyermektelenül méghozzá önként!

Katalin története

Kapcsolódó anyagaink:

- Elváltam 30 alatt

- Az új életkrízis, a harmincasoké