Irigykedhetnénk. A többi ország más domborzatot, éghajlatot, több, tisztább és esetenként sósabb vizeket tudhat magáénak. De mindenki azzal főz, amilye van, amivel tud. És mi nem csak főzünk, hanem sertészsírral (manapság már olajjal), hússal, vöröshagymával, fűszerpaprikával és tejföllel sajátosat alkotunk, jól lakunk és lakatunk, együtt hatalmasat mulatunk.
Nemzeti ételeinket, a kor divatos eszméinek eleget téve, nehéznek és egészségtelennek kikiáltották ki. Nem véletlenül. Fogásaink magas szénhidráttartalmuknál fogva jó esetben sem nevezhetőek diétásnak.
Az amerikaiak két markos, csomagolópapírból ehető specialitásaiktól (hot dog, hamburger, burrito, pizza) már mozogni is alig tudnak. A franciák főzésére és étkezésére jellemző higgadt tudatosság pedig a borivást is csak szürcsöléssé alacsonyította.
Mi magyarok viszont nem félünk sem a mennyiségtől, sem a következménytől. Élünk a pillanatnak: alapanyagot nem sajnálva, fűszeresen eszünk és jókat iszunk. Mert tudjuk, hogy az évszázadokon át alakuló és fejlődő hagyományok, étkezési szokások (majdnem) mindenre gyógyírt és megoldást nyújtanak.
Csípősen és fűszeresen főzünk. De most már azt is tudjuk, hogy ezzel serkentjük az emésztésünket, égetjük a zsírt. És ha az ízlelőbimbóink mégis tiltakoznak, dekoráláshoz is alkalmazható tejföllel lágyíthatjuk az ízeket.
Nehéz, laktató ételeket tálalunk. A vendégek és saját örömünkre, mert inni csak teli, kizsírozott gyomorra érdemes. És mi fogyasztunk a fogások mellé jó borokat, előtte és utána unikumként fütyüljük a nótáinkat. Megfeledkezve elnehezült testünkről, elmerengve az élet nehézségeiről.
Mert bár teli a has, és inni is akad, sírva vígad a magyar.