ANNA.HU

Zavar támadt az éterben.
Zavar támadt az életben.
Zavar támad az étkezésben.

Szavak döngetik a dobhártyám. Hallom és értem. Mégsem fogom fel, hogy mit jelent ez nekem. Hogyan érint ez téged. Mitől forog tovább a világ. Miért teszünk úgy, ahogy nem kéne.

A szenvedésnek megvan a forgatókönyve. A gondok típusokba vannak sorolva. Az előírásokat tartom, amennyire tudom. Nem csak azért, mert buta vagyok, mert nincs önálló gondolatom, mert nincs merszem a tömeggel szembeszállni. Hanem mert ez az egyetlen dolog, amibe ilyenkor kapaszkodhatom.

Szakítás.
Döntöttem. Vagy ő mondta ki. Hát nem teljesen mindegy? Távolságra lettünk ítélve. Belekényszerülünk az újrakezdésbe.

Halál.
Elment. Nem számítottam rá. Vagy a félelem mindig is ott motoszkált a fejemben? Nélküle kell tovább menni. Visszavonhatatlanul el kell búcsúzni.

Munkanélküliség.
Pénz. Kell, hogy legyen. De ezek után mitévő legyek? Idővel a feladattal azonosultam. És most újra kell értelmeznem magam.

Távolság.
Barát. Messze került. Fizikailag, vagy lelkileg? Mindkettő egy irányba vezet. Egymásra haragszunk, hogy idáig jutottunk.

Enni akarok, mert rágás közben a gondok a gondolatokkal messze szálnak. Az álkapocs ritmikus mozgása, ringatva vígasztal. Leteper a vágy valami jó iránt, és eluralkodik a farkasétvágy. Betegre zabálom magam, hogy a test fájdalma elnyomja a kérdéseket, a sóvárgást. A háj betöltse az űrt.

Máskor meg becsavarodik a rendszer. Összeszorulnak a nyílások. Belemerülök a minden sejtemet átjáró depresszióba. Nincs étvágy. Elfogy az életkedv.