ANNA.HU

Velencében könnyen járhat az ember úgy, mint mi: körbe-körbe járkáltunk a kis hoteltől néhány utcányira, és mégsem találtuk. Előfordult, hogy egy csatornában ért véget az utca, máskor az iskolába igyekvő családok bukkantak fel egy mellékutcából, hogy aztán egy másik sikátorban ugyanilyen előzmény nélkül tűnjenek el. Egy órába telt, mire megtaláltuk a Bonvicinit – visszafelé csupán tíz percig tartott ugyanez út két nappal később.

Lepakoltunk, zuhanyoztunk és miután a recepciós lány mosolyogva átnyújtott egy turistatérképet, s kikeveredtünk a szálloda Bermuda-háromszöget megszégyenítő, zegzugos kis utcáiból, epret vettünk a piacon. Gusztusos halmokba rakták az árut, az egész piactér olyan tisztán ragyogott, hogy muszáj volt venni valamit. Papírzacskóból ettük meg az epret a csatorna partján, és hagytuk, hogy magába szippantson minket az első keresztutca. A két nap Velencében. Kétszer száz alkalom a lánykérésre.

Kószáltunk a városban, megpróbáltunk szándékosan elveszni a szűk kis utcákban, a hétvégén rajtuk átömlő turisták tömegében, a hangulatban. Az egyre fogyó velenceieket figyeltük, akiknek hangja szinte csak ilyenkor hallható, napközben elveszik a japánok, németek, amerikaiak lármájában… A lánykérés lehetősége állandóan ott vibrált a levegőben.

Szárítókötélen lógó ruhákat fotóztunk a Castello-negyedben, ezt nem teszik közszemlére a turisták előtt. Tetőkerteket, amikből megszámlálhatatlanul sok található Velencében, és ha nincs más megoldás, a tetőre tákolnak egy teraszt. Itt a „garázsbeállókon” hínár és alga tenyészik, meg kagylók tapadnak rájuk. Minden ház egyedi és mégis jellegzetesen velencei, mintha egy mese díszletei között járnánk.

Ha már lépni sem bírtunk, felszálltunk a helyi vízibuszra, a vaporettóra, és megpróbáltunk kipillantani a fényképezőgépen át a palazzókat pásztázó többi gép teleobjektívje között. Kellettek az élmények, ha visszatérünk a tetthelyre jövőre. Persze ahhoz valami emlékezetes alkalom kellene, mondjuk egy lánykérés…

Másnap reggel jutott szerephez az erkély. Megkértem Annát, hogy álljon ki rá, mert fotókat akarok csinálni. Leszaladtam a szálloda sarkának támaszkodó kis gyaloghídra, és valóban készítettem néhány képet az épületről. Aztán eltettem a gépet, nagy levegőt véve felnéztem, és megkérdeztem, ez alkalmas pillanat-e. A vonaton olvastam egy újságban, hogy egy bizonyos afrikai törzsnél, ha két fiatal éjszaka együtt őrzi a tüzet, házastársnak tekinthetők. Elmeséltem Annának, és megkérdeztem, őrizne-e velem együtt tüzet. Mosolygott, de nem válaszolt. „Ki kell mondanom?” – kérdeztem. Ki kellett mondanom... Még ekkor sem mondott semmit, csak eltűnt az erkélyről, hogy néhány pillanattal később a Bonvicini ajtajában bukkanjon fel, és átöleljen.

Nem volt jó vonatra szállni este, pedig hazafelé jöttünk. Elmúlt kilenc is, vészesen közeledett az indulás perce. A pályaudvar előtt ücsörögtünk a csomagjainkon, és a Canale Grandén sürgő-forgó vízibuszokat néztük. Korábban értünk ki az állomásra, hiszen visszafelé tényleg csak tíz perc volt az út. Azon morfondíroztunk, hogyan fogjuk magunkkal vinni ezt a mesevilágot. Nem volt jó vonatra szállni. De most már azt is tudtuk, hogy tulajdonképpen mindenütt otthon leszünk.

- Endre -

Kapcsolódó anyagaink:

- Az új életkrízis: a harmincasoké

- 5 variáció arra, hogyan NE mondd: szeretlek